Ahogyan arról a korábbi bejegyzésekben is írtam már, alapvetően nem azért döntöttünk úgy, hogy elhagyjuk Magyarországot, mert rossz életünk volt itthon. Nem. Egész korrekt pénzt kerestünk (közjáték: időközben felmondtam a munkahelyemen), amiből az igényeinknek megfelelő életet tudtunk biztosítani magunknak, miközben még félre is tettünk egy keveset. Nem meggazdagodni akarunk Skóciában: csak élni, dolgozni nyugodtságban, szeretetben, miközben valami teljesen újat látunk, tapasztalunk, érzünk.
Nagyon pontos számítást végeztünk arról, milyen költségekkel jár a kiköltözés, kezdve a papírokkal, a repülőjeggyel, folytatva a lakásbérléssel, a közlekedéssel, azzal, hogy a jogosítványomat júkéjsíteni kell egészen addig, mennyit költünk majd kajára.
Minimálbérrel számolva úgy láttuk, ketten képesek leszünk kifizetni egy – arrafelé ugye így ismert – stúdiólakást, miközben marad is nagyjából annyi, amiből még éppen anyagi biztonságban tudhatjuk magunkat. Mivel itthon sem éltünk nagylábon, ott se tervezzük elengedni magunkat: arányaiban egyébként nincs is nagy eltérés a bér, a kiadás és a félretett pénz között – csak persze sokkal nagyobb szám jön ki mindenre.
Ez a manőver azért is volt könnyű, mivel évekkel ezelőtt bevezettük a cetlizést, hogy egy-egy hónapban milyen bevételekre, kiadásokra számolhatunk. Ez egy nagyon jó dolog és csak ajánlani tudom azoknak is, akik Magyarországon élnek.
Szóval, kezünkben ez a bizonyos cetli, amin az egész kiköltözésünk le van vezetve, penniről pennire. Valami munka kell már csak – meg ugye a lakás (meg az NI szám, háziorvos, bankszámla, internet, jaj, mennyi minden még!)