Vagy mégse – naaagy ugrás a bejegyzéscímhez képest: az elmúlt hetekben képtelen voltam úgy gép elé ülni, hogy gondolataimat összeszedve folytassam a blogot. A fogaskerekek mindig máson kattogtak az agyamban.
Most már a cuccaim nagy része dobozokban hever körülöttem.
A falak üresek: csak itt-ott, egy-egy folt árulkodik arról, hogy valamikor poszterek ékesítették narancssárgáját.
Ami egykor otthonos szoba volt, most csupa labirintus – nem tudok úgy kimenni WC-re, hogy ne botoljak bele valamibe. És ez valahol elszomorító. Körülnézek és a csupasz falak ürességét érzem magamban is. Görcsbe rándul a gyomrom, ha a holnapi családi ebédre gondolok, ha a költözés napjára, az „Anyósom”-nál történő várakozásra, a repülésre, a leszállásra, arra, hogy 5 nap múlva nem szólalhatok meg magyarul – legalábbis semmi értelme nem lesz.
Félek? Dehogy! Rettegek!
De azt hiszem, bolond, aki nem fél. Ha valaki egy ilyen vállalkozásnak képes úgy nekimenni, hogy egy csöppnyi félsz sincs benne… az nem tervez. Nincsenek egyhetes, hónapos, féléves célkitűzései, nem fogja fel, mit hagy hátra, mi történhet vele külföldön, mit kell esetlegesen kiállnia.
Én azt mondom, merjetek félni, csak ne hagyjátok, hogy ez a érzés felülkerekedjen rajtatok!
És a legfontosabb: ne a problémát, a lehetőséget lássátok mindenben.
Ugye kezdődött minden azzal, hogy bérelünk a párommal saját lakást, beadjuk millió egyszáz helyre a CV-nket, közben meg várjuk, hogy felszálljon a repülőnk.
Nos, rokon, ismerős nélkül ez szinte kivitelezhetetlen. Lakást nem adnak ki még akkor sem, ha van pénzed több hónap depositra, mivel foglalni Magyarországról nem lehet. Minden ügynök, akivel beszéltem azt ajánlotta, az érkezésem napján találkozzunk, megmutatja a kérót és hajrá.
Necces.
Munkavállalás. A legtöbb helyről visszaírnak, általában elutasítást, de akadnak azért olyan munkaadók is, akik érdeklődnek irántatok. A legjobb ajánlatuk: az érkezésed napján hívd fel őket és búkolnak egy interjú-időpontot – még akkor is, ha azt se tudja, másnap hogy nyit ki a boltja, mert annyira nincs embere.
Még neccesebb.
Ekkor végiggondoltam a helyzetünket. Ami eszembe jutott: fogjuk a fontjainkat, felülünk a gépre, rendezünk egy AirBnB helyet, aztán nekivágunk a városnak lakást meg melót keresni.
Naaagyon necces.
A fentebb vázolt verzió nem járhatatlan, de mindenképpen veszélyes. Sőt, azt gondolom, ha van miből, akkor még inkább. Csak gondoljatok bele: kimentek egy tök idegen országba, kultúrába, bürokráciába, konkrétan a semmire. Lehet, hogy lesz munka, heteken belül, azzal együtt lakás is, ha ki tudjátok dumálni, menet közben pedig megérkezik minden fontosabb irat, de…
mi van, ha nem?
Fogy a pénz, egyre nagyobb a feszültség, kezdődik a kapkodás, jön a gyomorgörcs, esetleg düh, a vége meg az, hogy még azelőtt megutáljátok a célországot (el lehet vonatkoztatni most nyugodtan Skóciától és a UK-től), hogy egyáltalán elkezdenétek élvezni az ottlétet.
Hogyan lehet akkor kijutni – ésszerűen -, ha nem csak pár hónapra lenne otthon a külföld?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: