Azok, akik valaha is utaztak repülőn, biztosan tudják, hogy az előző bejegyzés első sorában taglalt szituációt filmből vettem. Egy klisét írtam le, egy jelenetet bármelyik moziból. Egy álmot, egy remélést arról, amit hamarosan talán tényleg megtapasztalok. Valóban: amikor ezeket a sorokat pötyögöm, még a magyarországi lakásom biztonságában vagyok egy könnyed, nyáresti vasárnap.
A barátnőm épp zuhanyozik, nekem meg ehelyett Xboxoznom „kellene” – mégis itt ülök.
Holnap még munka, reggel nyolctól ki tudja meddig, ahogyan már évek óta – mégis itt ülök.
Van lakásom, van munkám, párkapcsolatom, ráadásul még egy kevéske pénzem is – mégis miért akarja ez a fiú elhagyni az országot?
A kérdés jogos és azt hiszem, akkor tudok rá érhető és megérthető magyarázatot adni, ha a történet elejére ugrok.
Volt már olyan érzésed, hogy…
Hiszek abban, hogy minden rossz, ami az emberrel történik, azt nem szabad csak negatívumként megélni. Találni kell benne valamit, amibe kapaszkodni lehet – valamit, amit lehetőségnek lehet nevezni, különben a rossz dolgok, a problémák: elhatalmasodnak.
26 éves vagyok. Leszek. Ha a nagy egészet nézem, igazából nem panaszkodhatok: a körülmények olyan emberré tettek, aki ha elhatároz, vagy akar valamit, azt eléri, megszerzi. Elképzelhető, hogy nem azonnal, de végül mindig úgy van, ahogyan én akarom. Skócia is ilyen – azt hiszem. Pontosabban tudom.
Tudom, mivel muszáj vagyok változtatni azon az életen, amelyet most élek.
A szüleim olyan helyzetbe kerültek, amelyet még közös erővel sem tudtunk megoldani. Néhány hónapja eljutottunk arra a pontra, amikor már csak elbeszéltünk egymás mellett: mindenki a maga szemszögéből látta a helyzetet és esély se volt már arra, hogy ezek a nézőpontok közeledjenek egymáshoz.
És ez rettenetesen bántott engem. Hogy nem tudok segíteni. Hogy nem hagyják, hogy segítsek. Kihatott a magánéletemre. A kapcsolatomra az emberekkel. A munkámra (amiről még később részletesebben is írok). Még mindig bánt, de…
talán most van út előre – ami eddig nem volt.
Pénzről van szó természetesen: egy örökségről, amely mentsvár a szüleimnek – és én is kapok belőle.
De mihez kezdjek vele? – tettem fel a kérdést. Csapjam hozzá a spórolthoz és majd lesz valami? Nem… nem lesz jó, mert ugyan keresek – illetve keresünk a barátnőmmel annyi pénzt, amivel még jól megélünk, de ebből nem lesz ház 8 év múlva. Még csok-kal se. Főleg azért, mert a szerződéseink alapján nem kapnánk hitelt. Gyerek pedig? Persze…
Szóval, a jövőnek lőttek ezen a helyen, ahol most vagyok: egy olyan mókuskerék ez, amibe huszonévesen érdemes volt beszállni, de ma?! Úgy gondolom, most érdemes kicsekkolni.
Eddig a lelkiismeretem, a személyiségem volt az, ami visszatartott attól, hogy lépjek – hogy lelépjek.
Most, hogy a szülők talán rendben lesznek (egyáltalán nem biztos), szerintem ideje nekem is összeszednem magam. Már csak azért is, mivel 1. azt látom, hogy a munkahelyen is kezdenek összeborulni a dolgok, 2. több már a stressz bent, mint a sikerélmény. Ne értsetek félre, tudtam, mivel jár az újságírás, fotóriporternek lenni, csak azzal a pár hónappal, ami mögöttem van, egyszerűen elfogyott a… a kitartás. Igen, ez a helyes szó.
Legalábbis ebben a közegben.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: